A kiállításról

Salgótarján, Nógrádi Történeti Múzeum

Komjáthy Jenő (1858-1895)

Komjáthy Jenő családja helyi birtokosként a Nógrád megyei közéletben töltött be szerepet, maga a költő szécsényi születésű. Édesapja Komjáthy Anzelm, vármegyei ügyész, később Nógrád megye főjegyzője, majd tanfelügyelő Balassagyarmaton, az akkori megyeszékhelyen. Komjáthy Jenő Szécsényben járt elemi iskolába, majd Selmecbányán, Vácon, Besztercebányán és Pozsonyban középiskolába, végül Esztergomban érettségizett. Már a pozsonyi gimnazista évei alatt kezdett verseket írni. A pesti egyetem bölcsészkarán magyar-német szakos tanárnak készült. Reviczky Gyulával, költő barátjával a kor fiatal lírikus nemzedékéhez tartoztak, az örök és általános emberi témákat helyezték költészetük középpontjába. 1880-ban apja rábeszélésére tanári képesítő vizsgát tett, s kineveztette polgári leányiskolai tanárnak Balassagyarmatra, ahol magyar és német nyelvet tanított. Ezt valószínűleg a város vezetőinek akarata ellenére tette, így az ellentétek ütközőpontjába került a költő. Sokszor megfordult Alsósztregován Madách Imre fiánál, Aladárnál, akit „bogaras különcnek” tartottak, és ahol gyakran jelentek meg művelt barátok, hogy a lét rejtelmeiről vitatkozzanak, valamint spiritiszta szeánszokon vegyenek részt. Itt ismerte meg Palágyi Menyhértet, a filozófust és esztétát, a kor egyik legszélesebb látókörű magyar gondolkodóját.

1885-ben belekeveredett egy tantestületi botrányba és fegyelmivel elbocsátották az iskolából. Ezután csak két évre nevezték ki, egy 3000 lakosú faluba Szenicre, Nyitra vármegyébe. Itt német nyelvet tanított, és a szellemi élettől teljesen elzártan, megkeseredetten élt. 1894-ben megbetegedett, és 1895. január 25-én meghalt. Ezen a napon jelent meg Homályból című verseskötete.

Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919) – a gyógyszerész

A Sáros vármegyei Kisszebenben született, gyógyszerésznek tanult.  1880. október 13-án misztikus elhívatás élménye sarkallta római tanulmányútjára. 1894-től Münchenben, Párizsban tanult festészetet. 1905-ben Budapesten, 1907-ben Párizsban volt kiállítása. 1913-ban írta meg A lángész. Ki lehet és ki nem lehet zseni című tanulmányát. Önéletrajzában ezt írta: „Visszatértem Budapestre s onnan Szentesre kerültem, ahol megtudtam azt, hogy Gács alkalmas hely egy gyógyszertár felállítására, s amikor erről személyesen is meggyőződtem, a jogosítványt 1884. október 15-én meg is szereztem. Tíz év szorgalmas idő után az összes kiadások fedezve, ház és kert állott rendelkezésemre és a gyógyszertár bérlete.

” Mikor a gyógyszertár havonta száz koronát jövedelmezett, bérbe adta azt és elutazott Münchenbe, ahol Hollósy Simon magániskolájában tanult. Gácsi praxisának célja az anyagi megerősödés volt, eszköznek tekintette gyógyszerészi tevékenységét. Ezt támasztja alá, hogy Gácson patikájában szeszes italt is árusított (ez egyébként megfelel a korabeli gyógyszerészi gyakorlatnak). A sajtóban megjelent hirdetései szerint ásványvizek mellett borsszeszt és abból készített gyógyszereket forgalmazott, valamint „melegen ajánlja” a „magyar és francia cognacot”, valamint az „általánosan népszerű gácsi magyar gyomor keserűt.” 1886-ban összeütközésbe került a gácsi földesúrral az italmérés ügyében. Elmarasztalták, s a helyi birtokos gróf Forgách Antalnénak kártérítést kellett fizetnie. A csőd fenyegette, de végül tovább folytathatta praxisát, a gyógyszertár megmaradt tulajdonában.